Nagy Mihály Tibor
az összevérzett ing
kihűl a fény ezüst idő csobog
a percre perc vajon ki érkezik
az ablakon csörög csillaghomok
csiszolva érdes fénytöréseit
bizonytalan az érkező kivolta
a hallgatása válaszol neked
az eldobott kő száll tekintet holdja
törékeny testű dolgaid felett
még fiatal de hirtelen öreg lesz
a tört tükörbe révedőn tekint
a bűnök akit íme elkövetnek
s az újra-újra összevérzett ing
sötét világaid magadra zárod
és átragyognak lassúlángú álmok
szívverésed öble
a mozdulat akarva-akaratlan
kigyúl a melleidet simítom
mintha repülnék úgy érzem magam
míg csókod hűvös kortyait iszom
milyen erő sodor a karjaidba
a teljességet röpke életemnek
miféle szándék adja újra vissza
nem is tudom csak simítom a melled
s leszállok én megint a puszta földre
mi elvitt hozzád elszakít az tőled
kitáruló kezem már nem ölelne
a szívverésed öble újra csöndes
és pőre melledet tünődve nézem
amint dereng a pillanat terében
valami mégiscsak
időm kezemből elfolyik közöm
magamhoz nincs ha élek is hiába
elmossa lassan arcom a közöny
a szabadság és szerelem hiánya
költő vagyok csupán a vers miatt
világom kék köve ha megreped
ha elveszíteném az utamat
utammal együtt én is elveszek
ha lényem tükre végleg eltörik
az öltözékem csontig vetkezem
szorítva kínjaim göröngyeit
én meghalok örökre vesztesen
valami mégiscsak beteljesül
ha végső mosolyom arcomra hűl
Megjelent a 2011/3-as Bárkában.
